Akár értetlenül is állhatnánk a különös tény előtt, hogy a világ egyik legismertebb, legnépszerűbb írójának, Rudyard Kiplingnek a műveiből máig alig olvasható valami magyarul. Pedig - tudjuk jól -, a magyar műfordítás mindenkor élenjáró volt, gyors reagálásait és minőségét tekintve is. És leginkább talán éppen a múlt század elején teljesített kimagaslóan, amikor Kipling népszerűsége Nyugaton a tetőfokára hágott. 1907-ben kapta a Nobel-díjat, nálunk a következő évben indult a Nyugat, az a folyóirat, amelynek mindenekelőtt első nemzedéke máig felülmúlhatatlant alkotott; mindegyikük fordítói életműve is lenyűgöző terjedelmű és színvonalú. Valamiért azonban Kiplingről nemigen vettek tudomást a nyugatosok, nem fordították a munkáit, a folyóirat 34 éves történetében mindössze kétszer írtak róla, akkor is "a vérontás félelmetes és fájdalmas, nagyon tehetséges prédikátora"-ként (1924. I. 218-219.) emlegették, nekrológjában pedig "a militarizmus, a háborús izgatás, az imperializmus" elveivel elkötelezett íróként (1936. I. 163-165.).
Nyílván ezért a Nyugat nagyjai tollukra se vették a nevét, csak olykor-olykor fordított tőle egy-egy verset Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Devecseri Gábor vagy Weöres Sándor
(K.D. Idegen költők, 1988; Angol költők antológiája, 1960; Klasszikus angol költők, 1986). A prózai életmű, amelyben gyakrabban fogalmazódnak meg az eltévelyedett angol író birodalmi eszméi, szinte
teljesen ismeretlen maradt a magyarul olvasó szélesebb közönség előtt, hacsak nem vette meg a hevenyészve és csaknem mindig csonkított terjedelemben fordított ponyvakiadásokat. Kivétel ez alól A dzsungel
könyve (mely gondolatiságát tekintve is a kivételek egyike a Kipling-életműben, ford.: Benedek Marcell, 1930), és egy kalandregény, a Naulahka (vagy más címen A maharadzsa kincse), amelyet Déry Tibor fordított le valamiért 1928-ban. Ezeken kívül a korabeli ún. nagy nevek nemigen nyúltak Kipling szövegeihez - a novelláihoz sem.
Éppen ezért Kipling művei - értékelhető mennyiségben és minőségben - valójában máig nincsenek jelen a magyar fordításirodalomban. Ezen a helyzeten igyekszik változtatni az a novelláskötet, amelyet most tart
kezében az olvasó. Bármit olvastunk, hallottunk is korábban Kiplingről, sokkal jobb, ha magunk döntjük el, mi igaz belőle, és hogy hol a helye a világirodalomban ennek a kivételes és különös írónak. Sokkal
jobb, mintha nem döntjük el, mert nincs minek alapján eldönteni, s ezen túl is csak mások ítéleteire hagyatkozunk.
Szóval, itt van a kezünkben végre egy terjedelmes Kipling-kötet magyarul, amely nagyon sok szempontból fontos és hasznos olvasmány. Ráadásul méltó fordításban, mely lehetővé teszi, hogy több
mint száz évvel a
Nobel-díj odaítélése után tisztán lássuk Kipling gondolkodását koráról, és lássuk, élvezzük nem mindennapi írói tehetségét. És persze, lássuk és élvezzük az előttünk máig alig ismert India izgató világát,
melyet ezzel a tehetséggel és óriási ismeretanyaggal tár elénk.
Mert Kipling írói alapélménye India. Indiában töltötte gyerekkorát (Bombayben született 1865-ben) és felnőtt kora legfogékonyabb éveit, de Indiában szerzett élményei határozták meg írói szemléletét,
figyelmének irányultságát is. Ezt bizonyítja prózai életművének két legkiemelkedőbb alkotása, a Kim, az ördöngös című regény (Kelet Kiadó, 2006) és A dzsungel könyve. De ezt bizonyítják a novellák
is, amelyek szintén akkor érik el Kipling művészetének csúcsát, amikor legönfeledtebben - és ennek megfelelően a legőszintébben - India világában merülnek el. Ezért is válogatott a Kiadó indiai
történetektől, emlékektől ihletett elbeszéléseket ebbe a kötetbe, azokból is - igyekezete szerint - a legjobbakat.
Úgy látjuk, Kipling óriási terjedelmű prózájából azok a novellák értékelhetők leginkább, amelyek olyan pillanatokban születtek, amikor az író kiesett politika- és történelemcsináló, birodalomépítő szerepéből,
s "civilként" gyönyörködött India tájaiban, lakóiban és szellemiségében. Amikor a régi Kelet szellemiségéből kiáradó "végtelenség-élmény" ragadta magával az írót és hősét (Purun Bhagát csodája), vagy
amikor a legegyszerűbb, legösztönszerűbb érzéseket (szeretet, szerelem, hűség, gyűlölet) jelenítette meg - mindig megrendítő drámai erővel (Kicsi Tobrah, Lispeth, A rácson túl, Georgie Porgie).
Ugyanezeknek az érzéseknek aztán egészen különös, olykor végletekig torzult változatait is jól látta meg (Órák az éjszakában, Csalás a banknál, Sertések, A gödör szélén, A világ végén, Az ifjúkor delén), s ilyenkor hol mélységes együttérzéssel fordult hősei felé, hol remek humorát csillogtatta, s nem tartózkodott az ostobaságból származó jellemhibák kegyetlen pellengérre állításától sem. Mint ahogy akkor sem
fogta vissza magát a szigorú ítélkezéstől, amikor a becsületérzés, a tisztesség és a kötelesség félreértései jelennek meg történeteiben (Pagett képviselő megvilágosodása, Golightly hadnagy letartóztatása).
Lelkesen jutalmazza viszont Kipling az áldozatos munkavégzést, akár a kockázatos, önfeláldozó igyekezetig, és külön dicséretet, megbecsülést kap tőle az a hőse, aki mind e közben az indiai hagyományhoz,
kulturális környezethez való okos, finom igazodásra is képes (Hódító Vilmos, Az önjelölt révkalauz, Ősei sírja, Tods törvénye, A vadonban). Ez utóbbi elbeszélés egyébként a legkorábbi Maugli-történet
Kipling tollából. Azt beszéli el, hogy a Dzsungel Fia miképpen szakadt el vadonbéli barátaitól, hogyan illeszkedik be az emberek közösségébe, hogyan házasodik meg és vállal munkát a brit birodalom nemes
céljainak szolgálatában. Ilyen értelemben tehát A vadonban című novella története A dzsungel könyve folytatásának tekinthető.
Ha nem csak Kipling művészetére lennénk kíváncsiak, nem csak "szimpla" olvasásélményre vágynánk, hanem az is érdekelne minket, hogy közelről milyen India, hát akkor sem csalódunk Kiplingben. Közhely, hogy
Kiplingnél kevesen ismerték jobban Indiát, mégis újból és újból meglep minket ismereteinek az a hatalmas tömege, amely ezekben az írásokban halmozódik.
Nem túlzás azt állítani, hogy e kötet olvasása fölér egy korabeli indiai utazással. És ebből nem csak az derül ki, milyen volt száz évvel ezelőtt India (a lényeg ma sem változott, csak talán több
minden igyekszik elfedni), hanem az is, hogy mit akartak ezen a kontinensnyi félszigeten az angolok (Pagett képviselő megvilágosodása). Kipling olyannyira komolyan írja le programját ebben a történetben,
hogy írói szerepéről is szinte megfeledkezik. Programbeszéd ez az írás a javából, aligha derülhet ki másból pontosabban és rövidebben, milyen meggyőződés, lelkesültség feszítette, miféle cél vagy ábránd űzte őt
és legtöbb társát a viktoriánus-edwardiánus-georgiánus korszak évtizedeiben a világ e távoli sarkába. Kipling ezt a célt, népe "civilizációs törekvését" is halálosan komolyan vette, ezért lett belőle a brit
birodalom harcosaként végül hajlott, szikár, szúrós, kellemetlen tekintetű, végzetes figura.
Jobb lett volna, ha nem fűti "szent akarat". Jobb lett volna, ha csak gyermeki és művészi viszonyát írja egész életében a szépséges, kincses Indiával. Mert íróként tudott jó is lenni. Zavarba ejtően és nagyon jó. Itt van a bizonyság a kezünkben.
SÁRI LÁSZLÓ
