Kipling sötét bajuszos, szemüveges, kopasz fejű, szikár angol volt. Drótkeretes pápaszeme sem enyhítette, legfeljebb valamelyest eltakarta kellemetlen, barátságtalan pillantását. Portréfestői, akárhogy igyekeztek is, nem tudták arcvonásai közé csempészni az elmélyülten gondolkodó, igazán nagy írók lojális, sőt szelíd viszonyának jeleit a világgal. Az odafigyelésnek, az érdeklődő együttérzésnek nyomát se látni a képekről ránk tekintő Kipling arcán. És mégis megírta a Kimet, a világirodalom egyik legszebben tűnődő, legegyüttérzőbb regényét. Indiát és India lakóit, talán azóta sem sikerült jobban értenie és szemléletesebben ábrázolnia nyugati írónak.
Ez csakis úgy történhetett, hogy Kipling kiesett korábbi, és később is következetesen vállalt szerepéből. Elringatta magát India világában, s olyannyira jól érezte magát, hogy megfeledkezett "a fehér ember terhéről", elfelejtette írásaiban pellengérre állítani "a babonáktól hemzsegő indiai kultúrát", megfeddni és kioktatni bennszülött hőseit - ahogy egyébként legtöbb művében teszi.
A Kim olyan regény, amelynek szereplői minden lényegeset tudnak a világról, és éppen ezért jóban is vannak vele. De még szebb, hogy nem csak a földi világgal teremtettek derűs, barátságos viszonyt, hanem az égivel is, sőt önmagukkal is. Ez talán a legtöbb és legnagyszerűbb, amire vágyhat az ember. S különös, hogy a haragos tekintetű, az írásaiban legtöbbször durva lelkű és harsogó szavú, katonás Kipling, ebben a művében képesnek is tartja ázsiai hőseit e vágyuk megvalósítására. A Kim felöleli szinte egész India szellemiségét, s a benne zajló életet úgy mutatja föl nekünk, mint a boldogulás legkézenfekvőbb, legsikerültebb és legtartósabb példáját. Az ebben a világban élőket (minden rendű és rangú embereket, isteneket, szellemeket, állatokat, növényeket, vizeket, hegyeket) önfeledt, olykor szenvedélyes játszótársaknak látjuk, akik soha nem tudnának jobbat elképzelni annál, mint amit éppen csinálnak. India tehát - ezek szerint - maga a Paradicsom, s a mi boldogságunkhoz sem kell több, mint jól odafigyelni lakóira, ellesni tőlük életük titkait, s követni példájukat.
Bármilyen képtelennek és felelőtlennek tűnik is, van ebben az elgondolásban valami igazság. Tudta ezt jól a pedáns tisztviselő családból származó Kipling is. (Anyai ágon Stanley Baldwinnak, a későbbi miniszterelnöknek volt unokafivére, apja tanár, majd múzeumigazgató az indiai Lahoréban, jeles rajzoló, aki a Kim mellett fia másik kiemelkedő művét, A dzsungel könyvét is illusztrálta.) Szóval, Kipling tudta jól, hogy milyen ország India, hiszen gyerekkorától fogva éles szemmel, s nagy figyelemmel vizsgálta az indiai élet minden részletét és vonatkozását. S nemcsak tudta és látta, hogy mennyire jó nekik úgy élni, ahogy élnek, hanem egy kicsit irigyelte is tőlük ezt a felhőtlen paradicsomi életet. És amikor egyszer elgyengülve, bevallotta magának csodálatát és irigységét, akkor esett ki a szerepéből az Ázsiára máskor gőgös brit fölénnyel tekintő fehér ember, s így történhetett, hogy Kipling a Kimben (talán akarata ellenére) India himnuszát írta meg, a legértőbb és legszeretetteljesebb könyvet, amit valaha a szubkontinens kultúrájáról és lakóiról Nyugaton írtak.
Amikor a Kim megjelent (1901), nem volt még idős, mindössze harminchat éves. Vagyis nemigen magyarázható ennek az Indiához fűződő új viszonyának (rajongásának) kialakulása a gyerekkor helyszíneire való öreges visszavágyással, ám kétségtelen, hogy a Kimben jelen van ez a romantikus érzés is. Kipling Bombayben született (1865), s előbb beszélte a bennszülöttek nyelvét, mint a sajátját. Gyerekként pedig egészen könnyű dolga volt meglátnia és megragadnia India szellemét. Először ekkor varázsolta őt el ez a világ, de a Kim és A dzsungel könyve bizonyítják, hogy később is jól eligazodott benne. Értette a szabályait, értette az indiai gondolkodás lényegét, és érezte India lakóinak finom érzelmi kapcsolódását szülőföldjük tájaihoz és a földön túli világhoz. Talán ők sem tudnának minderről többet mondani és pontosabban szólni, mint Kipling teszi a Kimben. Lenyűgözően tárja elénk Észak hegyeinek és folyóinak borzongató szépségét, a síkvidék városainak és falvainak izgatott, hangos serénykedését, az úton lévők ezer váratlan eseménytől változatos életét, az emberi viszonyok minden - eddig elképzelhetetlen - változatát, és az emberek (olykor derűs, máskor félelmes, ám mindig költői) képzeteit az e világon kívüli valóságról. Valljuk be, felemelő érzés Kipling kalauzolásával, Kim és a tibeti láma társaságában csatangolni India földi és égi tájain. Épp olyan felemelő velük lenni, mint amennyire lehangoló együtt tölteni az időt a Kimen és A dzsungel könyvén kívül írott legtöbb művének hőseivel: otromba katonákkal, aljasul mesterkedő - ám mindenütt magasztalt - angol hivatalnokokkal, és magával Kiplinggel is, aki írói működését valójában csak eszköznek tekintette a brit gyámság megerősítéséhez Ázsia és Afrika népei felett. Csaknem minden igyekezete politikai és bizonyos értelemben katonai küldetésének teljesítésére irányult, mondhatni, ez a vélt küldetés volt fő hivatása.
Már korai indiai éveiben - miután alig tizenhét évesen visszatért (1882) angliai iskoláiból, és segédszerkesztőként egy lahorei lap munkatársa lett - meghirdette a brit gondoskodás nélkülözhetetlenségének eszméjét a "elmaradott, törvény nélkül való népeken" (the lesser breed, without the Law), s mindjárt nagy hangú cikkeket és elbeszéléseket (Soldiers Three, Stalky & Co., 1888-89; magyarul egy kötetben Három kópé, 1930) is írt ennek jegyében. Attól fogva élete végéig aligha találunk indiai témájú novelláiban olyan angol szereplőt, aki képes lenne a legcsekélyebb rokonszenvet is ébreszteni bennünk, s olyan bennszülött szereplőt, akit ne nevezne - legkevesebb - ostobának és mihasznának.
Megállapításai, kijelentései elképesztőek. A On The City Wall című elbeszélésében például egy kapitányt (akit nem negatív szereplőként állít elénk) így szólaltat meg: "Nézz csak meg néhány bennszülött gyalogost: szikhet, pathant vagy dográt. Egyformák mind, élősdi feketék." Ugyanebben az elbeszélésében másutt legalább sajnálkozik egy kicsit, amikor egy muzulmán-hindu összecsapás lecsendesítésére kivezényelt vérszomjas angol osztag harckészültségéről számol be: "Sajnálattal kell azt mondanom, hogy a szívük örömmel telt el, istentelen örömmel, amiért végre - ahogy ők mondták - 'némi szórakozásban' lehet részük. Az angol katonák dühöt színleltek, pedig valamennyiük lelke repesett a boldogságtól, és a sorokon izgatott suttogás futott végig: 'Nem használhatunk éles töltényt. Micsoda fene gyalázat!' 'Gondolod, hogy valóban szembe mer szállni velünk ez a kolduscsürhe?' 'Hurrá! Becsapódott a negyedik ágyúgolyó! '"
Kipling arról is vall ebben a novellájában, hogy milyennek látja az angolok és a bennszülöttek politikai viszonyát Indiában. "A sok könyörgésnek, meggyőzésnek, gondoskodásnak és feddésnek hála, évről évre halad az ország a jólét felé. Ha a munka sikerhez vezet, minden jutalom a bennszülötteké, míg az angolok a háttérbe húzódnak, és letörlik homlokukról a verítéket. Ha pedig valami balul sül el, az angolok előlépnek, és magukra vállalják a felelősséget. Ez a fajta túlzott gyengédség azt a hitet nevelte sok bennszülöttbe, hogy maguk is képesek vezetni az országot, és számtalan jámbor angol is így véli, hiszen nagyszerű politikai indoklással alátámasztott angol írások igazolják ezt az elméletet."
Azt a meggyőződését, hogy az európai civilizáció lenne hivatott felemelni Ázsia országait, Kipling, ahol csak lehet, mindenütt hangsúlyozza. De még azt is kimondja, hogy szerinte a bennszülött indust már egy kevéske angol vér is azonnal és magasan a társai fölé emeli (Namgay Doola), a jó érzésű, dolgos angolnak viszont már az is métely, ha csak alkalmazkodik az indiai viszonyokhoz (Yoked with an Unbeliever). "Phil rendkívül kényelmes életet élt (...), és egyre inkább úgy tekintett erre az országra, mint a hazájára. Vannak emberek, akik beleesnek ebbe a hibába, és attól fogva nem lehet hasznukat venni."
Hasznos viszont, sőt igazi hős Kipling szemében az az angol katona, akit a Stalky & Co.-ban magasztal az egekig. Büszkén meséli, hogy a leleményes és tehetségesen lopakodó ifjú angol miképpen ugrasztja egymásnak a hódító britek ellen harcoló két egymással szövetséges bennszülött törzs embereit. Valahol Észak-India hegyei között az egyik - akkor még független - fejedelemségben történik, hogy a vérbosszú törvényét feladva, összefognak egymással a szabadságukért harcoló törzsek, amikor is a hős Stalky éjszaka belopózik az egyik törzs falujába, és orvul leszúr egy bennszülöttet. A holttestre pedig elhelyezi a másik törzs vérbosszújelét, mintha a gyilkosságot ők követték volna el. Ezt többször is megismétli, s ráadásul ilyen alkalmakkor az ifjú "gentleman" fosztogat is, például egyik éjszaka magával hajtja egy meggyilkolt pásztor birkáit az angol táborba, ahol vidám lakomát csapnak a zsákmányból.
Ez az "ügyes fogás" az orvgyilkosságokkal, természetesen hamarosan meghozza a gyümölcsét, a szerencsétlen bennszülöttek újból egymás ellen fordulnak, s így az angolok könnyedén győzedelmeskednek fölöttük, a számukra egyébként esélytelen harcban, a sziklás hegyek között. Mindez pedig a tehetséges és merész Stalkynak köszönhető tehát, aki élete kockáztatásával is győzelemre segítette a brit zászlót a vadak felett. Társai dicsőítik és ünneplik a hőst, akit Kipling követendő példaként állít az angol ifjúság elé.
Korai korszakától haláláig Kipling következetesen megvetette az indiai civilizációt, olyannyira, hogy olykor még elképzelhetetlen valótlanságok állításától sem riadt vissza, hogy meggyőzze olvasóit ennek a civilizációnak értéktelenségéről, tarthatatlan állapotáról, sőt veszedelmességéről. A The Recrudescence of Imray-ben egy angol tisztviselő muzulmán szolgája megöli a gazdáját azért, mert úgy véli, hogy az angol megátkozta a gyerekét. Valóban képtelenség elgondolnunk, hogy egy angolról bárki is feltételezze, meg tud átkozni egy muszlim kisgyereket, az meg lélektanilag még valószínűtlenebb, hogy ebben a hitében egy szolga fehér ember meggyilkolására vetemedjen a 19. századi Indiában. De hát bármi megtörténhet ezen a világon, különösen az irodalomban, ami úgyis csak fikció.
Ezzel él vissza igen gyakran Kipling, s műveiben - jó hegeliánus módjára, anélkül persze, hogy Friedrich Hegel tanítványának vallhatná magát - mindenféle babonás, élhetetlen, ostoba, piszkos és naplopó népségnek elmondja az ázsiaiakat. És mindezt, legalább olyan "istentelen örömmel a szívében", amilyennel az angol katonák rontanak rá a On City Wall-ban a védtelen indiai "kolduscsürhére".
Ez tehát Rudyard Kipling politikai és emberi viszonya Indiához, s látjuk, hogy nem is rejti a meggyőződését véka alá. Sőt fennen hirdeti, ahol és amikor csak tudja.
*
Miután így fellapoztuk a műveket, és beleolvastunk itt-ott a sorokba, azt hiszem, egyre indokoltabbá válik a kérdésünk: ha Kipling ilyen szemléletű író, akkor vajon hogyan írhatta meg a szépséges Kimet, a szelíd tűnődés e nagyszerű regényét. Vagy ha olyannak látta Indiát, amilyennek a Kimben megírta, miképpen lehetett a hegeliánus eszme és a brit birodalmi elnyomás lelkes harcosa? De erősen indokoltnak látszik még egy kérdés: vajon miért kapott Kipling Nobel-díjat (1907)?
Be kell vallanom, hogy nem tudom. Ha a Nobel-díjat a Kimért kapta volna, azt mondanám, hogy nagyon is rendben van, és igyekezném elfelejteni Kipling - a fentebb idézettekhez hasonló - összes többi művét. (Szinte bizonyos, hogy ez nem sikerülne, de a Kimet akkor sem hagynám bántani.) De Kipling a díjat nem ezért a regényéért kapta. Elég homályos és ellentmondásos az akkori bizottság indoklása, ám azt biztosan tudjuk, hogy ennek ellenére a legtöbb tag egyetértett vele, sőt Kipling után hosszú évekig egyetlen jelöltnek a díjazása sem aratott olyan általános tetszést, mint az övé.
Ahogy az 1907-es bizottság jelentése állítja, Kipling életszemléletét "ótestamentumi, puritán istenfélelem hatja át, üres szólamok és bármiféle hivalkodás nélkül; idealisztikus erkölcsét 'meggyőződéses hitéből táplálkozó kötelességtudata' erősíti. Kipling 'a törvénytisztelet és fegyelem zászlóvivője', 'a dolgos élet és az engedelmesség énekese'. Ugyanakkor jellemző rá, 'a képzelőerő és az érzelmek idealizmusa'. 'A természetnek nem pontos mását adja, inkább víziókat ábrázol', és képes 'azonnal, már az első szavaival felfedni a jellemek és vérmérséklet lényegét'. E tulajdonságai különböztetik meg őt a naturalizmustól, ami a valóságot fényképszerűen és túl aprólékosan dokumentálja. Viszont 'kedveli a pontosságot' is, és kerüli 'az üres absztrakciókat' - tehát szimbolistának sem nevezhető. Bár stílusa nem olyan, 'kifinomult és elbájoló, mint a szimbolistáké, azok pogány élvhajhászása és kétségtelenül megejtő, ám morbid epekedése is távol áll tőle'. Az évtized egyetlen díjazottja sem felel meg ilyen tökéletesen a 'magasztos és józan eszmény' követelményének. Írja az első száz év irodalmi Nobel-díjainak történetét elbeszélő könyvében (Az irodalmi Nobel-díj) Kjell Espmark, a bizottság jelenlegi elnöke.
Aztán ő maga is eltöprengve folytatja: "Hogyan lehetséges, hogy ezekkel a már a század elejére elavult és szerintünk igen elfogult kritériumokkal felemelhetők olyan írók, akiket az utókor is maradandó értékűnek ítélt? Úgy, hogy az olyan minőségek mellett, amelyekben az ember saját életfelfogását és művészeti ideálját látja visszatükröződni, léteznek sokkal egyetemesebb kvalitások is. Már 1903-ban Kipling kimeríthetetlen, zseniális fantáziájáról beszélnek, az 1907-es szakvélemény pedig 'primitív, már-már mítoszteremtő képzelőerőt' fedez fel a dzsungelkönyvekben. Az író már alkalmazza a megfigyelés látomásos módszerét, amivel lehetségessé válik a tájképek 'hirtelen felvillantása' és az alakok azonnali átvilágítása. Az értékelések ilyen megfogalmazásokkal próbálják bizonyítani szakmai kompetenciájukat - nyilván a későbbi olvasók számára is. A körülmények úgy hozták, hogy ezek az önmagukban csodált tulajdonságok összekapcsolódtak azokkal a vonásokkal, amelyek az 'ideális szemléletért' odaítélt Nobel-díjhoz szükségesek voltak."
Valóban elég zavarosak a bizottság állításai az idézett véleményben, tulajdonképpen hetet-havat összehordanak a tagok Kiplingről, amivel igazolhatják magukat. (Hogyan jönnek például ide "pogány élvhajhászásukkal és morbid epekedésükkel" a szimbolisták?) Mégsem gondolhatjuk, hogy azok a kiváló urak pusztán a hasukra ütöttek 1907-ben, és így hullott Kipling ölébe a díj. Egészen nyilvánvalóan megfogta, sőt megragadta őket valami a művekből, még ha az indoklásuk kevéssé pontosra és meggyőzőre sikeredett is. Minél több állítását hisszük el a jelentésnek, annál több ellentmondást kell látnunk az egyes állítások között. (Például "a törvénytisztelet és a fegyelem zászlóvivői" többnyire nemigen bírnak "primitív, már-már mítoszteremtő képzelőerővel".)
De hát, sajnos nem is egészen igazak a jelentés idézett állításai. (Nehéz például Kipling természeti képeit vízióknak látnunk.) De ha igazak lennének is, vagyis az a sok felsorolt erény valóban jellemezné a műveket, még az sem jelentene valódi garanciát a művek minőségére. A jelentésben emlegetett tulajdonságoktól függetlenül az írói teljesítmény könnyen lehetne akár igen gyenge minőségű (ahogy többnyire az is). Márpedig a minőség egy irodalmi díj odaítélésénél igen fontos szempont lenne. És igen fontos lenne továbbá az is, hogy azok a művek ne fogalmazzanak meg helytelen, sőt igazságtalan ítéleteket a világról, ahogy azt Kipling művei többnyire teszik. (Különösen, ha a díj odaítélésének fő szempontja az "ideális szemlélet".)
Így tehát a Nobel-díj bizottság szakvéleményének birtokában is, ott tartunk, ahol az elején, továbbra is rejtély: vajon miért is kapott Kipling Nobel-díjat? Én itt föl is adnám a töprengést, ha nem jutna eszembe George Orwell különös magyarázata arra nézve, hogy miért lett, és miért olyan népszerű még ma is Rudyard Kipling - költőként. Orwell azt írja a Horizon című irodalmi újság 1942 februári számában, hogy Kipling azért érhette el a népszerűségnek ezt a fokát, mert tudott "jó rossz verseket írni" ("good bad poems"), azaz jól voltak rosszak a versei. (Ma is jól rosszak.) Egészen pontosan Orwell azt értette ezen, hogy többnyire közhelyes témákat (katonaélet, szerelmi vágyódás stb.) verselt meg, egyszerűen, sőt olykor közönségesen és érzelmesen, de erőteljes, harsány, jól megjegyezhető strófákban. Találó magyarázat ez több más költő (a minőség felől) érthetetlen népszerűségére is. És amikor Orwell a költő általános elhelyezését fontolgatja az irodalomban, határozottan kijelenti, hogy Kipling "igenis sovén imperialista, morálisan érzéketlen, esztétikailag viszolyogtató író, jobb ha ezt máris beismerjük". Mellbevágó megállapítás, de hát errefelé kapiskáltunk mi is, amikor korábban novelláiból idézgettünk.
Mindaz, amit Orwell Kiplingről, a költőről és az íróról állít, akár teljességgel bizonyítható és hihető is lehetne - ha nem írta volna meg a Kimet. Ezt a tényt azonban Orwell valamiért figyelmen kívül hagyja. Talán azért, mert nagyon haragudott már rá a többi könyve miatt. Én is haragszom, de annál inkább csodálom ezt a regényt.
*
Különös, hogy ez a rejtélyesen kettős szemléletű író, csaknem ugyanazon a napon távozott az élők sorából (1936-ban), amikor V. György király. Az az uralkodó, akinek halála egy egész világkorszak végét jelentette. Vele zárultak le a viktoriánus-edwardiánus-georgiánus tündöklés évtizedei, amikor is valójában az egész világ elfogadta a fehér angolszász faj felsőbbrendűségét, őszinte tisztelettel és elismeréssel tekintett civilizációs "kötelezettségeire" (így nevezték a britek vaskezű gyarmatosító törekvéseiket), és elfogadta azt az irodalmat is, amely ennek a törekvésnek az ideológiáját énekelte meg és dicsőítette. (Nem is olyan érthetetlen ez: manapság csaknem az egész világ hasonló elfogadással, sőt tisztelettel tekint az amerikaiak hasonló "civilizációs törekvéseire".)
Valószínűleg ezért lehetett ebben a korban Kipling Nobel-díjas és népszerű. Óriási hatással volt az olvasóira. Mai népszerűségét illetően pedig, azt kívánom, hogy indokolják ezt pusztán A dzsungel könyve értékei, de mostantól - hogy végre új magyar fordításban vehetjük kézbe a Kimet (az egyetlen korábbi: Bartos Z., 1920) - a magyarul olvasók körében járuljon még hozzá ehhez a népszerűséghez a Kim, az ördöngös is. Szép és felemelő mű - mondom, ahányszor csak mondhatom. Ez akkor is igaz, ha keletkezésének körülményei számomra megmagyarázhatatlanok.
SÁRI LÁSZLÓ
